"nem az a baj, hogy mások nem tartoznak hozzánk, hanem az, hogy mi magunk nem vagyunk társai magunknak, mert elárultuk azt, aki lelkünk mélyén él- elárultuk az igazi valónkat.
"LELKEM A BARÁTOM"
Akiben ez az élmény felvillant, soha sincs egyedül. Van kivel megbeszélni a dolgát. Van, akire számithat, ha bajban van. Társa van akkor is, ha egy barlangban él. Behunyja a szemét, vagy még az se kell: nyitott szemmel is tudja, hogy barátja van, akivel boldogan él.
És ami a legfontosabb: jóban rosszban vele marad.
Akiben azonban az ÉN- élmény nem villant fel, még akkor is egyedül marad, ha öt felesége, és nyolc férje volt, ha tiz gyermeke és hatvan unokája veszi körül. A nagycsaládban élők az örökös hajszában nem veszik észre, hogy néha teljesen egyedül vannak. Ha nincs igazi szeretet- ami önmagam szeretetén alapul- minden közösség csak teher számunkra, fárasztó kötelesség.
Akinek "lelke a barátja", annak mindig van társa. Van aki meghallgatja, és van, aki válaszol. Ez a valaki a saját lelke. Ha behunyja a szemét, akkor is jó társaságban van. S ha erőre van szüksége, megkapja- a benső barátjától.
És még valamit kap ettől a csodálatos barátjától: Jókedvet! Derűt! Akinek lelke a barátja annak az arcán megjelenik az, amit Hamvas "tükörsima kedély-nek" nevez. Az ilyen arc, mint sok keleti szobor, belülről mosolyog
Gondolkoztam ezen a "legyünk boldogok" dolgon, és úgy érzem, hogy az emberek akkor érzik elveszettnek magukat, amikor azt hiszik, a boldogság az életcéljuk. Mindig úgy gondoljuk, hogy egy nap majd boldogok leszünk. Megszerezzük az autót, megkapjuk azt az állást, vagy azt a bizonyos személyt, aki helyrehozza az életünket. De a boldogság csak egy állapot, egy bizonyos hangulat, nem úti cél. Olyan, mint amikor fáradt vagy éhes vagy. Nem állandó. Jön-megy, és ez így van rendjén. És szerintem ha így gondolnának rá az emberek, akkor sokkal többször találna rájuk a boldogság.
Nem boldog vagyok, hanem vidám. Ez nem ugyanaz.
A boldog nőnek nincsenek gondjai.
A vidám nőnek vannak, csak megtanulta, hogyan kezelje őket.